Most, hogy “csupán” annyi a dolgom, hogy 2 gyerkőcből embert faragjak, tehát itthon vagyok épp a legkisebbel, felszínre jöttek a kreatív gondolataim, amelyek mindig is bennem kavarogtak. Ezek egyike az írás. Még nem tudom mivé növi ki magát ez a blog, lehet csupán néhány bejegyzést él meg, lehet többet. Fogadjátok és olvassátok szeretettel egy hétköznapi anya gondolatait a gyermeknevelésről, szeretetről, aggódásokról és csodákról.
… és mindig azzal fejezem be: örökké szeretünk: anya és apa.
De hol is kezdem? Mindig ott, hogy Drága Kisfiam!
Túlzott szentimentalista természetemből fakadóan, mindig az érzékeny dolgok fogtak meg. Nap mint nap gondolok arra, ki és mi lesz ebből a két teremtésből, akit nekünk adott kölcsönbe a jó Isten. Ma még bírnak minket, mert Beni is egy igazan jófej, vagány kisfickó, akire bátran ráillik, hogy bír minket, a gyakran teljesen jogosan szégyellhető idétlen vicceinket, természetünket. De nem sokáig lesz ez így, s ilyenkor mindig belegondolok, milyen jó, hogy még most itt tartunk. Most, hogy ez a kicsi lány is az életünk része lett, gyakran jut eszünkbe, milyen volt mikor Beni pici volt. Lea más, olyan igazi nő. Kényes, követelő, talpraesett, életerős. Elég borzongató belegondolni, hogy mennyire hozzák már piciként is a férfi-nő tulajdonságokat. Aztán persze a hétfőt követi a kedd, a páros hetet a páratlan, a novembert a december… és a pici babából embergyerek lesz. Nem vagyunk idősek, mégis gyakran tornáztatni kell az agyunkat, hogy visszaemlékezzünk az apró részletekre is, és néha bizony rájövünk, van ami kiesett. Furcsa dolog belegondolni, hogy amíg otthon még halomba állnak a fénykép albumok, és video kazetták a családi felvételekkel, addig ma feltoljuk facebookra vagy instára a nyakig kajás gyerek képét, vagy a meghitt esküvős fotót, amit aztán egy év után már ciki fenthagyni profilképként, meg hát amúgy is már terhesek vagy kevésbé karcsúak vagyunk, hogy néz az ki?! Beállítjuk a gyerek képét (igen, tudom, nekem is így van), mert annyira mérhetetlenül büszkék vagyunk, majd jönnek a z ovis, iskolás képek, amik felváltják a pici babásat. Leszedjük vagy átmásoljuk a gépre, másik albumba, vagy megy a kukába, mert már nem olyan jó kép. A mi albumunk otthon tele van nem olyan jó képpel. Amin a ‘90es évek színvilága, csipkés függönye, tipikus narancssárga konyhabútora, és kocka tévéje köszön vissza. De legalább meg tudom mutatni majd a kicsiknek, “nézd, anya és apa ebben a házban lakott, ilyen ruhát hordott, és ennyire menő giccses karàcsonyfája volt mindenkinek”. Engem kicsit zavar ma, hogy a fényképek nem feltétlenül mesélnek. Mi törekszünk erre, és tudom, hogy sokan vannak még igy, de a látottak többsége mégis mást tükröz. Hihetetlen jó érzés az, hogy 30évesen is láthatom magam, amint azokkal beszèlek, akik már sajnos nem részei az életemnek. Ahogy apukámhoz szaladok, ahogy velünk játszik, vagy amint egy fényképen látom viszont rég eltávozott szeretteinket. Ezért én úgy döntöttem, szeretnék maradandó, visszaidézhető emléknyomokat hagyni a kicsiknek. Ehhez pedig digitális naplót vezetek. Létrehoztam, egyelőre csak Beninek egy email címet, amire időközönként levelet írok neki. Jó és rossz napjairól, anya érzéseiről, mérföldkövekről a kis életében. Terveim szerint 18 évesen átadom majd a jelszót neki, s visszaolvashat mindent, akkor, amikor talán majd kevésbé szeret. Amikor majd ciki leszek, amikor már nem bújik vagy máshoz bújik. Amikor már nem a pici Beni lesz, hanem Benedek. S ezekben a levelekben életre kelnek az emlékek, a történések, a félelmek, aggódások, bátorító üzenetek, intések. Gyakran megkönnyezem a leveleket, amikor időm engedi és beleolvasok 1-2-be. De minden nehéz nap, minden történés elmesélése végén én mindig azzal fejezem be: örökké szeretünk: anya és apa.
Kommentek