Dràga Apa!
Általános iskolában rendesen megtanultam, hogy minden levelet így kezdünk, “kedves” vagy “drága”, ha valaki fontosnak címezzük, olyannak, akit kedvelünk, szeretünk. Pedig én csak így hívtalak mindig: apa.
Furcsa, hogy már nem mondhatom ezt Neked. 8éve, hogy elmentél, mégis minden nap gondolok rád. Sokat eszembe jut, amikor arról meséltél, milyenek voltak a szüleid, az én nagyszüleim, akiket 18 és 20éves korodban veszítettél el, s én szintén 20évesen adtam utoljára puszit az arcodra. Tudod, mindig figyeltem, amikor anyukádról meséltél, hogy egy apró könnycsepp újra és újra feltűnt a szemed sarkában… s most, valahányszor rólad mesélek, én vagyok, akinek a szemében megbújik az a bizonyos fájdalom csepp. Apa! Képzeld, felnőttem. Férjem és gyerekeim vannak. Valahányszor rájuk nézek, elképzelem, milyen jó nagyapa lennél! Tudnod kell, nem haragszom, amiért itt hagytàl. Sosem haragudtam, rád nem. Istenre sem. A betegségedre annál inkább. De olyan erős voltàl, az utolsó percig. Emlékszem, amikor bementem az ágyadhoz, ahhoz az ágyhoz, amihez hétvégente még 18évesen is beosontam, hogy közétek bújjak, úgy mint amikor pici voltam. De ez az ágy valahogy más volt. Ott feküdtél, csendesen, s már készülődtél. Dolgoztál, szendvedtél, atéltél már eleget, nem csoda, hogy elfáradtál. Tudod mi a furcsa? Hogy én tudtam, hogy így lesz. Emlékszem, általános iskolás voltam, amikor először megfogalmazódott bennem az érzés, hogy félek. Nem valami gyermeki dologtól, ami minden rendes gyereknek kijárna, hanem a haláltól. Az elveszítéstől. Attól, hogy nekem talán az egész iskolában csak nekem idősek a szüleim, és mi lesz, ha meghaltok? Miért kell, hogy egy gyereknek ilyen aggodalmai legyenek? Miért kell egyáltalán félnie attól, hogy a szüleit elveszítheti? Anya azt mesélte, amikor már bennünket terveztetek, kérte Istent, engedje, hogy felnevelhessetek minket. 20év. Ez idő alatt mondhatjuk, valóban felnőttem-részben-, de mégis olyan kevés idő jutott nekünk…
Gondolok rád apa. Minden nap. Újra és újra elképzelem és lejátszom az utolsó heteket és napokat. Fogtam a kezedet, és imádkoztam. Te màr nem szóltál semmit, csak pihentél. De tudtam, hogy az a két kéz, a tied és az enyém közvetlen kapcsolatot hozott létre Istennel. Kértem, hogy enyhítse a szenvedésedet, és hogy bocsásson meg Neked mindenért, amiért te már nem tudsz kérni. Most is érzem a kezed s a kezem szorításàt. Az jut eszembe, hogy egész gyerekkoromban az arcomhoz húztam a kezedet, és mélyen beleszippantottam. Erős kezed szinte eltakarta a teljes arcomat. Talán nem akartam mást látni, csak téged. Talán azt akartam, hogy az a kéz úgy takarjon be, hogy ne árthasson nekem semmi és senki. Azt mondták, belém beszèlték, hogy apás voltam. Én nem voltam apás, én gyermek voltam. Gyermek voltam amikor itthagytál, és lélekben ugyanaz a gyermek vagyok, mint aki Szenteste hozzád szaladt, ámulattal és felmérhetetlen boldogsággal mutatva, hogy mit kapott a “Jézuskától”. Tudod apa, nem haragszom rád, tényleg nem. Csak hiányzol. Nem tudom, hallottál-e akkor, amikor életed utolsó napján, szorítva igazán gondoskodó kezedet, azt ígértem Neked, úgy fogok élni, hogy büszke lehess rám. De elbuktam, azóta is, s talán számtalanszor el fogok még. Bocsáss meg ezért.
Apa! Szerinted ismerhettem volna többet belőled, ha még maradsz? Egy ideig sokat mondogattam az elcsépelt kliséket, hogy csak az hal meg, akit elfelejtenek s akiről nem beszélnek. Hát, rendesen megvetetted az alapot az életemben, s boldog és néha zavarbaejtő felismeréssel szembesülök, amikor kínosan hangosan beszélek úgy a boltokban, hogy más elgondolkodjon azon, vajon normális vagyok-e. Mert így csak te tudtál ironizálni, csak te tudtál viccelődni. És élvezted, amikor más felhúzott szemöldökkel sétált el melletted, én pedig emlékszem, legszívesebben 2méterrel arrébb álltam volna. Bárcsak ugyanennyi lehetne ma a távolság csupán közted és köztem.
Anya jól van. Erős asszony, és már nagymama. Hiányzol neki, csak úgy mint mindannyiónknak. Ne haragudj, ha többször vagyok szomorú, mint ahogy elnéznéd nekem. De nem tehetek róla. Szeretlek és ezt sem az évek, sem a halál nem írhatja felül.
Dràga apa! Egyszer azt is megtanultam, hogyan búcsúzunk attól, akit szeretünk. Most ugyanígy köszönök el Tőled.
Szeretlek, Kislányod.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: